Gyerekek a falakon innen és túl
 

Volt egy Mikulásruhám. És elhívtak Mikulásnak az Árpádosok a Gödi halmozottan sérült gyerekekhez a TOP-HÁZ-ba. Azóta már vagy 20 éve én vagyok a Mikulás. Nehéz vállalkozás egy ilyen, mert az ottani gyerekek ágyhoz kötött végtelennek tűnő hétköznapi élete megrendítő. Az első percekben az ember megdöbben és kell néhány nap, mire ugyanolyan felhőtlenül élvezni tudja a komfortot, amiben napjait tölti, de valami mégis vele marad és másként kezdi látni az életet.

De a misszió, amiért odamegy az ember feledtet mindent. Dr. Gáspárdiné Attiláné, az Árpád Fejedelem Általános Iskola tanára kezdte el ezt a programot és az óta is ő szervezi. A felsős gyerekek összegyűjtik a már nem használt játékaikat és elviszik a sérült gyerekeknek Mikulásra. Az Árpádos gyerekeknek megtiszteltetés, ha ők a kiválasztottak, akik viszik a zsákszám a játékokat. Egy busznyi gyerek szokott felkerekedni, de mindig nagyobb buszra van szükség, mert újra és újra jönnek olyan fiatalok is, akik még Árpádos korukban eljöhettek és most ismét időt szakítottak, hogy újra ellátogassanak. Sokan azon izgulnak, hogy tetszeni fog-e a gyerekeknek a játék, pedig itt nem a játék a fontos, hanem akik adják. Igazából a plüss állatok hozzák el a gyerekeket, akiket az intézetben oly ritkán lehet látni. Egy délelőtt játszótársakkal, igazi gyerekekkel, hasonlóakkal, mint amilyet a folyamatosan zajongó tévében látni lehet. Ott az intézetben a gondozókon kívül szinte senkivel nem találkozhatnak és a szülők létezése is csak kevés gyerek kiváltsága.

Megyünk együtt a gyerekekkel szobáról szobára, újabb vidám és eleven gyerkőcökkel találkozva, akik egyszerre akarnak elmondani mindent, ami velük az utolsó napokban történt. Amint egy-egy látogatóval sikerül összeismerkedi, egyből megváltozik az élet a házban. Vannak persze, akik mozdulatlanul fekszenek továbbra is magányosan a rácsos ágyacskákban, és csupán a szemükben látszik mindaz, amit szeretnének elmondani, hogy mennyire örülnek, hogy ott vagyunk, és ismét van valaki, aki akkor is megsimítja az arcát, ha nem tudja egy mosollyal meghálálni azt.

Már mindenkit ismerek és tudom, hogy kik feküdtek azokban az ágyakban, amik most üresek, vagy új gyerekek lakják. Emlékszem Lajosra, a helyi „Esőemberre” aki bárkinek a születési idejét megmondta, hogy milyen napra esett. Amikor a látogatók elértek az ő szobájába és kérdezték, hitetlenül hallgatták a tévedhetetlen igazságot. Látjátok, sohasem tudhatjuk egymásról, milyen fantasztikus tehetsége lehet, még akkor is, ha az életét szellemileg fogyatékosként éli. Persze már Ő sem él és csak a buszon mesélem, hogy milyen jó fej volt, bízva benne, hogy talán ma ismét találkozunk egy újabb csodával.

Most gimnazisták is jöttek velem, amolyan hiperaktívak. „Na, te is a legjobbakat viszed magaddal!” mondogatták, hitetlenül, amikor rájöttek reggel, hogy lógni akarnak megint és nehezen, de elengedték őket (gondolták,„hátha mégis”).

Most itt állok az ablaknál egy jó ideje. Mikulásruhámat csomagolom. Várom őket. Talán már jönnek. Igen, ők azok. Nehezen búcsúznak. Egyik lány visszaszalad és megöleli a kisgyereket, a másik még megígéri, hogy egyszer újra… majd nehezen elindul. Csendben lépnek be az ebédlőbe, egyik másiknak mintha az út porától könnyezne a szeme. 

Valahogy szólni kéne, „Jó gyerekek ezek”- Gondolom.

Csendben szállunk fel a buszra, nem mondja senki, de érzik, valami megváltozott.

Az ősz hajú tanárnő mosolyogva visszaint.

Jövőre Veletek Ugyanitt!

Bíró György írása    2012. december 11.